A Pushing the Limits könyvsorozat írónője 2014-ben kiadta a Dare You To, azaz az Aki mer, az nyer cím kötetet. Az alkotás kétes érzéseket váltott ki belőlem, hiszen az első kétszáz oldalt élveztem, és szerettem, ám a vége csalódás volt számomra. Igaz, hogy ez már nem az én korosztályomnak lett megírva, de megtetszett a fülszöveg, gondoltam adok neki egy esélyt. Azért nem utáltam, egy könnyed nyári olvasmánynak tökéletesen elment.
Beth és Ryan sztorija nem volt sem egyedi, sem drámai. A megszokott gazdag-szegény kapcsolatra épül, amelyet beárnyékolnak a múlt történései. Tipikus vörös pöttyös könyv, ahol túl könnyen szeretnek egymásba a főszereplők. Az írónő 400 oldalon keresztül húzta az agyunkat, persze mindenki tudta, hogy happy end lesz a vége.
"– Mondtam már, hogy eredj a picsába?
– Én is szeretlek, napsugaram."
Beth édesanyja egy akoholista, drogos nő, akinek egy még idiótább pasija van. Veri mind a lányt, mind pedig a nőt. Beth mindent megtesz, hogy ellássa édesanyját, tulajdonképpen az egész könyv az ő bűntudatára épül. El tudod engedni az anyukádat, hogy boldog lehess? Beth nagyon nehezen tette meg ezt a lépést, de nem volt egyedül.
Beth-et egyik este egy félreértés miatt letartóztatják. Nagybátyja, Scott segítségével kiszabadult onnan, de csak nagyon szigorú feltételek mellett. A férfi próbált megértő és gondoskodó gyám lenni, de Beth egy igencsak makacs és lázadó tini. A 17 éves fiatal lány új iskolába is kerül, és ez volt az a pont, ahonnan nem volt visszaút. Otthont épített ki magának, mégha ezt nem is akarta.
Itt jött a képbe Ryan, aki egy fogadás miatt találkozott vele, később azonban nagy meglepetésre, bele is szeretett. A tinik kapcsolata döcögősen, ámde annál humorosabban indult. Nagyon élveztem a könyv elejét, hiszen jó darabig semmi sem történt köztük, csak húzták egymás agyát. A fiúnak megvan a maga stílusa, csakhogy a könyv végére egy nyálas, unalmas pasivá vált. Csak azt hajtogatta, hogy milyen szép, okos lány Beth, bízhat benne és a többi. Megváltozott, méghozzá nagyjából 100 oldal alatt. Nem volt sem meggyőző, sem hihető a sztori ezen része. Beth szintén más lett, de talán jobban el tudtam hinni az ő álláspontját, mint baseball sztárét.
– Ez Chris és Logan. Együtt baseballozunk. Chris barátnőjét biztosan meg fogod kedvelni, és ha akarsz, a menzán az asztalunkhoz ülhetsz.
– Jesszusom, te tényleg agykárosult vagy.
Becsengetnek, a deszkás csaj megcélozza a terem túlsó oldalát, és beveszi magát a sarokba. Ez eddig tűrhetően ment. A két haverom úgy vigyorog, hogy legszívesebben szétrúgnám a seggüket.
– Egy húszasba, hogy ebédnél elküld melegebb éghajlatra – mondja Chris.
– Egy harmincasba, hogy ebédnél kinyír – toldja meg Logan.
Két nézőpontot kapunk, végig Ryan és Beth gondolatai váltakoztak. Ezzel nem is lett volna gond, hiszen Katie nagyon jól leírta, hogy mit érezhetnek a fiatalok az adott pillanatban. Csakhogy volt itt egy kis bökkenő. Ryan és Beth is teljesen más volt a saját nézőpontjuk fejezeteinél, mint a másik személy leírásában. Mintha két külön karakter lenne mindegyik, ha a másik szemszöget olvasnánk. Kicsit zagyván magyaráztam, de szerintem értitek. Ezt nagy negatívumnak tartottam a könyv során, hiszen ez csak az írónő számlájára írható, ami viszont azt jelenti, hogy nem biztos a tehetsége. Legalábbis a számomra.
Ami viszont rengeteget dobott az alkotáson, azok a mellékszereplők. Na nem Beth oldaláról, mert onnan csak Noah és Echo kapcsolata mosolyogtatott meg. Ryan haverjai, Chris és Logan bár sajnos kevés jelenetet kaptak, mégis azonnal magukra vonták a figyelmemet. Imádtam mikor egymást szivatták, de azt is, amikor Chris kiakadt, hogy Ryan le akar lépni. Teljesen hihető, ha az egyik haver nem ért egyet a másikkal. A pasik is vitatkoznak, és veszekednek. Csak nem olyan formában és mértékben, mint a hölgyek. Könyvben szerintem ez nagyon ritka pillanat volt.
"Olyan az élet, mintha sekély tó fenekére láncoltak volna nyitott szemmel és levegő nélkül. A boldogság és a fény eltorzított képeit látom, még fojtott nevetést is hallok, de elérni semmit sem tudok, ahogy fullasztó gyötrelemben fekszem. Remélem, ha a halál az élet ellentéte, akkor olyan, mint a lebegés."
Scott és a felesége, Allison szintén szerethető volt. Bár a nő kevés jelenetet kapott, a végére mégis sikerült megszerettetne magát. Scott egy tipikus nagybácsi, aki bár szigorú, azért engedékenyebb, mint egy édesapa. Beth-nek nem volt apukája, nem volt előtte a példa sem, legalábbis szinte már alig emlékezett rá, így pont jól jött, hogy az egykori baseball sztár fogadta be az otthonába.
Értékelés: 10/7. Összességében nem volt annyira rossz, de annyira jó se. A felsorolt negatívumok miatt egy kicsit gyengének éreztem, főként a két karakter kapcsolatának kialakulását. Viszont a mellékszereplők rengeteget dobtak a mű élvezhetőségén, így összességében hetesre értékeltem a Pushing the Limits könyvsorozat második kötetét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése