Taylor Swift három év kihagyás után, november 10-én mutatta be legújabb nagylemezét. A Reputation már az első négy napban átlépte az egymilliós eladási számot, mindezt streamek nélkül. Az énekesnőtől már megszokhattuk, hogy nem támogatja sem a youtubet, de főként a spotifyt. Az újdonság sem került fel egyik plattformra se, így ez a szám a tiszta eladásokból származik. Ezzel a Reputation lett az év legsikeresebb albuma és még mindig van másfél hónap az évből.
Taylor körül mind is nagyon sok pletyka és botrány keringett, de egy biztos: ő ma a legsikeresebb előadó. Senki sem képes ilyen számokra és bár - szerintem - nem az erős és tökéletes hangjáról ismert, mégis veszik a lemezeit. De miért? Azért, mert tudja, mivel fogja meg a rajongóit és a közönséget. A dalai zseniálisak, pedig nem sokkal nyújt többet, mint mondjuk Rachel Platten vagy éppen Demi Lovato, akiknek a lemezét tized annyian se veszik. Arról van itt szó, hogy tökéletes marketinggel és háttércsapattal dolgozik, akik elirányítják a siker útján. A minap éppen instastoryban láttam, hogy egy random kiválasztott bevásárlóközpontba látogatott el, ahol épp egy adag rajongó a lemezát vásárolta. Tudják, hogy mivel fogható meg a közönség és mi az, ami miatt beszélnek majd róla. Folyamatosan fent kell tartani ilyenkor az érdelődést és lovagolni a hullámokon, amíg még megvannak. Persze tény, hogy nem lesz szüksége adományokra, hogy valaha is megéljen, de azért a siker sem állandó. Jövőre turnéra indul, egyenlőre még csak Amerikába, de valószínű, hogy 2018 az ő éve lesz.
Ami az albumot illeti, kétes érzéseim vannak. Szerintem valahol a felénél megpihentek és másnap vették fel az albumot vagy választottak dalokat. Az első 6-7 szám szerintem tökéletes lett, a maradékok viszont már csak többszöri hallgatásra tudnak érdeklődést kelteni. Nem mondom, hogy a King Of My Heart-tól már hallgathatatlan, de nem is az igazi.
Kezdjük az elején. A Ready for it...? már a megjelenés előtt felkerült az internetre, így volt időm megkedvelni. Az Ed Sheerannal közös End game-ről nem tudok egy rossz szót sem mondani, hiszen ez egy tényleg új hangzás és kellemes csalódás. Az I Did Something Bad és a Don't Blame Me a jelenlegi kedvenceim, így ezekhez sincs hozzáfűznivalóm. A Delicate során lassabra vettük a ritmust, de ilyen is kell egy nagylemezre, így végeredményben akár bele is illik a sorba. Ezt követi a Look what you made me do, amit bár elsőre nem kedveltem, mára már egy ikonikus Taylor-alkotásnak tartom. Nagyot alkotott a dal során, nem is beszélve a videóklippről, ami messze a világ egyik legjobb kisfilmje.
A Gorgeus szintén egy kicsit más hangzás, de már hallgathatónak tartom. A Getaway Car-t pedig az elmúlt egy-két napban szerettem csak meg, kicsit hasonlít a régi stílusára az énekesnőnek.
És itt jön a nagy bumm számomra. A King Of My Heart, a Dancing With Our Hands Tied, a Dress, a This Is Why We Can't Have Nice Things, a Call It What You Want és a New Year's Day már kevésbé fogtak meg. Bár a legtöbb album második fele nekem valahogy mindig furcsa, de itt ez különösen érvényes. Hallgatom az imént felsorolt számokat is, de már nem akkora lelkesedéssel, mint az előző kilencet.
Értékelés: 10/8. Tegyük hozzá, hogy bármennyire is tetszik valami, mondjuk most épp egy nagylemez, sosem lesz olyan szerintem senkinél, hogy minden egyes részletét imádja. Mindenkinek más a stílusa és más tetszik és, ha egy kicsit is elüt attól, akkor már nehezebben szokja meg. Én a lassabb dalokat csak ritka esetben hallgatom, hiszen a pörgősebb számokra állt rá az agyam. Ettől függetlenül számos olyan előadó van, akit pont azért szeretek, mert neki viszont csak melankolikus alkotásai vannak. Ez így természetes. Épp ezért tudom azt mondani, hogy összességében szeretem a Reputationt, ahogy az 1989-et és a többit is. Csak így tovább Taylor!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése